A szájhigiénia rövid történetéből

A jó közérzet üde lehellettel kezdődik, ezt sok kultúrában már évezredekkel ezelőtt tudták. Az egyiptomiak már kr. előtt 1900 körül minden reggel nátronos szájöblítéssel kezdték napjukat, és ezt a magától értetődő szokásukat „előétkezésnek” tekintették. A Neem-fa (Azadirachta indica) rostosra rágott ágai, amelyet fogkefeként használtak, vagy a szájöblögetések a fa kivonatával, amelyek  említésre kerültek már Manu ősindiai törvénykövében (Kr. előtt 600 körül) is, bizonyítékai mindennek. Mohamed próféta (ca. 570–632) számára a szájhigiénia az arakfa (Salvadoraperscia) ágainak rostosra rágása jelentette, ami az úgynevezett miswak vagy siwak, ami vallási kötelesség. Meg volt győződve arról, hogy egy tiszta szájból elmondott ima többet ér, mint 75 közönséges fohász.

Az európaiak számára a szájhigiénia sokáig nem sokat jelentett. A 15. században Kínából behozott fogkefék a XV. században alig találtak alkalmazókra, a borbélyok és a kovácsok húzták a rossz fogakat Európa-szerte. Az Appoloniának elmondott imáknak, aki a fogfájdalmak védőszentje volt, kellett volna megmentenie a szenvedéstől a fogbetegeket. A barokk- és rokokókorban használatos parfümök nem csak a kellemetlen testszagok, hanem a szájbűz elfedésére is használatosak voltak. Először csak a XVIII. században kezdett a fogkefe a német háztartások részévé lenni. 1911-ben az 1. Nemzetközi Higiéniai kiállítás során Drezdában, ahol ötmillió látogató fordult meg, érkezett meg véglegesen a szájhigiénia  Európába. A fogápolási kellékek mindenki számára elérhetővé váltak.